Méltóságteljesen haladtunk Adryval.
A mi barátságunknak egyik erőssége, hogy hihetetlenül coolul bírunk egymás mellett menni az utcán.
(Itt a cipó, tesó.)

Komótosan lépünk át egyik témából a másikba, az 'istenek egymás közt' illúzióból fakadó habkönnyű profizmussal és nyájas megvetéssel életünk legfontosabb férfiainak legfrissebb ballépései iránt. Zoknit kellett vennem. Ekkor már hozzávetőleg öt napja nem tudtam rávenni magam, hogy a hajnalokat pihentető alvással töltsem.
Éreztem, hogy ez hosszútávon tarthatatlan. Csata dúl az ereimben. A THC alakulatok erőnek erejével húzzák le szemhéjaimat és kenik ragasztóval, ezzel párhuzamosan a koffein kommandósok a kisagyamat bombázzák. Az állóháború idegrángásokban mutatkozott meg a zoknisállvány előtt, aztán kimentünk a friss levegőre és minden jó lett. Jelenlegi lelkiállapotomra a legszebb szó: SZORK Szörcsög, korog, kopog és nyikorog. Zoom sur ces ennemis invisibles.

Emberelőnyben az emberevők. Arra gondoltam tegnap, hogy a nők agya eredetileg össze volt kapcsolva. Csaknem meggyőződtem erről. A férfiaké még most is össze van, erről szereztem bizonyosságott ott lenn, a gyártelep szívében, egy dohos és füstös próbateremben, lenn. Apák és fiaik voltak ott, noha kortársak eredetileg, de apa-fiú szerepeket cserélgettek minden percben, harmóniában és egyetértésben, úgy kommunikáltak, hogy mi ketten Adrival nem érthettük azt. Hát ebből gondolom hogy össze vannak kötve az agyaik.


Kávét sör helyett, ennek jegyében élünk mostanság. Rohadt szép volt a Duna is.

Két hájas, szederjes orcájú vénség rosszallóan figyelt engem a buszon.
Mérlegeltek, ítélkeztek, rázták a fejüket.
Sőt az egyik még azt is mondta: Ptyűjjöj.

Én észrevettem, hogy párnapja szuszogok, nem tudatosan, de szuszogok egyfolytában, mint akinek épp transzformálódnak a légutai, mint akire épp lecsapni készül egy árny, hogy gallérjánál fogva betoloncolja az éjjel horkolók beteges, torz világába. Hajnalban hallgatózom - mi ez, mi szuszog? Basszameg, én szuszogok, és nem tudom enyhíteni a tüneteket, valami jóvátehetetlenül készül a szervezetemben.

(Amikor még mindketten szarul voltunk.)
..............................................
Ahol ülök a padon Budapesten szégyentelenül falok már meg se látom ha néznek,
időnként évszázados megnyomorító hatalmas fáradtság zuhan rám,
padokra rogyok ismét,
vagy csokis kávét vágyok,
vagy csakis édeset,
kopik a memóriám,
Yusef herceg lefogyott,
egyre kevesebbet mutatunk mind a ketten,
nyomasztó szobám budapest
behúzott redőnyökkel
szorítfeszít kitöm szmoggal a szám körül csupa seb, olyan-mocskosak az utcák, a cigarettám amint előhúzom a dobozból bekoszolják hogy aztán fertőzze marja az arcomat.

******************

Yusef arca cafatokban. Yusef szájából gennyesre borotvált patkányok gurulnak szét. Yusef örvényben. A gyengék részesülnek az introspecifikus szelekció lesújtó  ítéletéből.
Yusef tűvel a kezében, Yusef a mérlegen áll, Yusef a fehér ágy keretében, Yusef a steril égre mered és a kiszűrődő folyosói csoszogásra. Yusefet nővérek törölgetik, Yusef csupa verejték, Yusef nem lát a vértől, Yusef fázik, Yusef hergeli magát, Yusef belehal.
Szabadíts meg az Egótól. Nulla harminchét.

(régebben.)
...........................................
Rámestvéledt,
Egyedülködöm.
Hogy hogy nem
fáj a lelkem
árnyék vetült rám
és árválkodom
és a paranoiám felhabzsol engem.
                 
               *
Négy napja nem adott hírt magáról. A színpadon csakmiketten, a szorongásom és én. Annyira zokogtam hogy most mindenem fáj. Hangtalanul és nagyon gyerekes eltorzult arccal szeretek sírni. Harsányan nem is igen megy.
Az én sírásom halk és gonosz, végig figyeltem magam a tükörben, ahogy piros bohóc orrom duzzad, a szemeim vöröslő kristálypocsolyák, a homlokomon stigmaként gyűrödik a kétségbeesés hullám, és első fázisként minden izmom görcsbe rándul, záróakkordként pedig elenged.

(...)

Az ábrándéhes a legvisszataszítóbb. Béklyó a lábra és a lélekre. Nyákos csúszómászó, feltölt az álmaival, aztán kiszívószálazza belőlem.
Mindegyik belémpakolja a vágyait. Ha egy is az aurámhoz ér, már érzem, hogy nyomná, tuszkolná le a torkomon-orromon-fülemen a sok vágymagot, hogy azután leszüretelhesse a beteljesedést.
Nem akarok szentély lenni az öntömjénező rajongásotokohoz, ezt értsétek meg.

Jönnek a holtak.
Ha nem mész oda hozzájuk.
Ez a fenyegetettség hajtja talán a temetőbe menetelő bundás mamikákat és slusszkulccsal babráló tatákat.

Mint árokmenti gyrosok tetejére applikált karácsonyfaégők, akképp a mécsesek is.
Ez a hullák marketingje.

"Rágyújthatok?"
"Hogyne. És a szépapám szemgödrébe hamuzzon, jó lesz?!"



Szerintem is etikátlan a temetőben dohányozni.
Rájöttem, hogy most egyszerre kurvas*k szabadidő zuhant az ölembe. Nem tom például, holnap mit csináljak, és kivel.
Tegnap éreztem, hogy valami kurvaj*t festettem, diadalittasan szenderedtem el, ám reggel felkelve láttam, hogy csak a transztól értékelődött túl a szememben a mű.
Persze, na jó, tegnap sem gondoltam, hogy olyan nagyon fasza, meg reggel sem éreztem, hogy ocsmány hulladék. Szinkretizmus.

Ez a kép körülbelül három éves. Egy lomtalanítás alkalmával készült. A videótékákban reklámcéllal kihelyezett színes kétdimenziós bábukhoz hasonlatos, igéző tekintetű hölgytől csak nehezen sikerült elválnom. Aktuális baráti nyomásra. Közölte, ha tovább cipelem azt a szart, itthagy.
Akkoriban még neurotikusan rettegtem az egyedülléttől, így feláldoztam a kígyóbűvölőt az igaz barátság oltárán.
A barátság elszállt, a kép megmaradt.

Te már tényleg csak zabálni meg aludni jársz haza, kefélni meg tépni jársz el, mondatta egy hang a fejemben.
Meg még ezt:
-mindjárt
-ottleszünk
-megyünk
-jövünk
-érted.

De ezt elég régen.
Egészen a garatom végére löktem a kukoricasört, és megosztottam ezt az üzenetet a szembenülő férfiállattal, aki valami messzi pontra meredt, és azt morogta, hogy a hasamat nyalja képzeletben. Hát, jó nekem így is, kedves. Tudom már, hogy nem gyémánt vagy, csak gumicukor, megállapodhatunk ebben, nemde? Feleségül veszel egyszer, csak idő kell, idő kell, és az idő téged igazol... az idő téged igazoltat, meg oszlat... gumibottal. Oszló tetemed.
Hátnajóvan. Egyébként ki kérte, hogy szeress?
Nem ez az, ami kell. Nem ez.
Részeg vagyok megint, és véletlen fejbeverlek erőből. Mint akit megaláztak, nézel mellé, és hajtogatod, 'Engem nem üthet meg senki'. Már-már számítok is a megtorlásra, de ő kijátssza a kártyáit. Engem lehetetlen megverni, rám nem lehet haragudni. Tartsd észben, hogy gyerek vagyok, duruzsoltam én. Hitetlenkedve fordult el.

És reggel már megint az a nyomorult, az a sokkszürke lepra Budapest, az, a kurvanyámat azt.
Álom: Bönoá égy óriási színtelen téglafalon a vakító szürke égbolt előtt- egyensúlyoz, látom leesik- nem zavar -

A falakon átálltak az órák, csak az agyamban valami nem állt át.

Összefolynak a napjaim. Arra emlékszem, azzal kezdődött, hogy mindannyian tarka ruhákban kavarogtunk egy levegőtlen teremben, hevenyészett színpadon, amatőr hangosítással, emlékszem ripacskodtam kérlelhetetlenül, de azért röhögtek rajtunk, bár azt a fejemhez vágta Bönoá, hogy exhibicionista picsának tart, de ennek az egésznek a hangsúlya a félredobott tejszínes tál miatt tolódott el.


A cigarettáinkkal behúzódtunk a fülke magányába, Bönoá komoran bólintott, mikoris rákérdeztem, sutának érzi-e magát. Ez pedig mindent megmagyaráz, leszámítva a gabonaköröket.
Etel fején egy bummzöld turbánsapka volt, kezében egy Filippo Lippi nevű aranyhalat tartott. A sárgafekete tükörállat befogadott minket gyomrába. Etel kurvajól nézett ki. Legalább ötvenszer elmondtam neki. A Szilvupléban kiült a bőrömre az emberpára, aztán
valahogy úgy alakult, hogy Etel is meggyűlölte az ottlétet (többek között egy nyomulós mérnök miatt) és Csepelre mentünk. Csontig hatoló hajnal, tudjátok, mi az? A padoknál vesztettem el a fonalat. Mondtam Etelnek, hogy nem bírom tovább. Begyűrtem a fejem alá a cuccaimat, és álmoba zuhantam. Az arcomat verte a szitáló eső és a szemhéjam mögé tülekedett a lámpa szemét neonhörgése is. Egyszer arra tértem magamhoz, hogy valaki sikoltozik, kérdeztem Etelt, te sikoltozol? Etel erre: Nem, egy pizza, vagy egy angyal.

Valakik határozottan ott álltak szemben, ott surrant két árny a háztömbök alatt, félálomban ültem fel, és az a szemembenézett, frankón azt éreztem, Ganja Bandi volt az, de hát nem lehetett... (?) Fél percig meredtünk egymásra, én hunyorogtam és próbáltam kivenni, hogy kit látok. Aztán eltűnt.

Reggel ropogós sóskiflivel hergeltük a jutalmazási ösztönünket, aztán Etel hazaoldalgott, magam is, és ezeréves álomba estem. Ezek vannak.

A tűz is elalszik, mégis elaltják. Mindenkinek én kellek. Vagy valami más?
Például valaki összehajthatná a tócsákat az utcán. Mindenkit zavarnak, hogy ott vannak, mért nem hajtják össze akkor? Siralmas, hogy kiveszett a racionalitás ebből a mi társadalmunkból.

Ja, és rosszul írtam tegnap. Nem ordítottam, nyöszörögtem.

Érezted már magad hülyén? Még érezheted.
Mondtam Etelnek tegnap, amire gondolok. Alkalmatlan volt az atmoszféra, a hely és egyáltalán, de azért elmondtam neki, nincs mindig türelmem kivárni a legmegfelelőbb helyzeteket. És egyáltalán, gyűlölök a nyílt utcán beszélni, az egész kurvára kényelmetlen és méltatlan, olyan, mint egy önmegerőszakolás. Szívesebben beszélek egyrészt ülve. Másrészt a sötétben, és teljes csöndben.
Persze, a faszt vagyok teátrális. Nem nagyon érted, ugye?

Mondtam szóval Etelnek, amit gondolok. Például, ki tudja, talán mindenki eltitkol előlem valami igazán lényegeset a személyemmel kapcsolatban. Például, hogy folyton hazudok. Ha bemutatnak valahol, a fülekbe súgják, vigyázz, az ellenkezőjét se hidd el, ha mond valamit. Én élek a napos oldalon, és hazudok, anélkül, hogy tudnék róla, és mindenki megértőn mosolyog.

Szóval érezted már magad hülyén? Olyan igazán, Hülyén.
Te nyakoncsíped azt, amikor a szar vadászösztön rivalizálásba csap át?
Merthogy vannak ilyen alternatívák is.
Sokféle van, csak valamelyiket végül rádadják.-

Idegennek érzem magam itthon. Látom, hogy ezek emberek, látom, hogy alkalmazkadni kell hozzájuk, ha rámkiáltanak, rettegek, és érzem, ez így a lehető legjobb.

Az éjszaka közepén a saját ordításomra riadtam fel. Azért ordítottam, mert azt éreztem, hogy felettem imbolyog egy pohár víz, és rám fog ömleni, ez pedig iszonyatosnak tetszett. Más egyéb is kínzott. Például mindenhol kicsi, zizegő elektronikus dzsungelek nyíltak körülöttem, minden növénye vibrált, sercegett, tágult. Ahogy magam is. Nem tudtam volna felemelkedni egyébként, mert a gravitáció olyan erővel vonzotta minden csontom, sejtem, hogy nem lett volna érkezésem felülni sem. Sokat rajzoltam. És nem nagyon ijedtem meg. És mi ez a szar ezoterikus maszlag?

Szép estém volt.
Az ablakpárkány a törzsembe vájt, annyira intenzíven hajoltam ki.
Szokatlanul világos volt 23 órához képest. Autók, buszok húztak el, langyos pocsolyák robbantak.
"Nem hat"- bosszankodtam magamnak, aztán rájöttem, hogy ez mindig így zajlik, bosszankodom, aztán megrémülök.
Aztán megrémültem, féltem, hogy megáll a szívem.
A rutin vitt tovább. Eszközök ágy alá, ablak tárva marad, rövid tükörkép-check, azaz, vörös
szemek, minden rendben.
Sőt.
Alig kaptam levegőt, lekuporodtam az ágyra, és élveztem az abszolút látásomat megint, mert éreztem, ismerős terepen vagyok, igen, eddig már voltam. Igen, a lombok tűélesek, aprók, mégis hatalmasak, és valóbbak a valónál. Igen, a hangok megint, igen, ez is volt már, nem félek még.

Nyugtalanított, hogy  belefutottam pár szokásos ego-treppbe, és egyébként is nőtt bennem a feszültség, meg a hipervizuális fraktálok serege körülöttem. Az járt a fejemben, hogy vajon miért nem elég éles a látvány... ekkor hirtelen elkezdett összemosódni a szoba félhomálya, és kezdett kiskristályosodni az agyam vetítette szín és formavilág... iszonyodva kaptam el a szemem. Visszahőköltem.
Naezt azért mégsem. Nem.

Az ágy vonzotta a hátamat, a matracba csapódtam. Amint földetértem, az ágy himbálózni és szállni kezdett. A féreglyukakon átrepülve eszembe villant, hogy ezt a szertartást gyerekkoromban is gyakran végeztem, minden segédeszköz nélkül.

Álmatlanság, melyet te idézel elő bennem, te kormorán.

Nehéz szembesülnöm azzal, hogy az ótvarom halványodik, talán, aki okozta, már átaranylőtte magát a másvilágra,

mert minek felkapcsolni a villanyt, ha a nap ég.
Ja és.
Psszt. Jobb a szerelmeket nem elsietni.
A-tól B-ig az út nem csak vektor lehet.

A bőröm csodálatosan puha és kialudt. Ezt is meg kell szoknom még.

Én: (Miről beszél??) Szerintem vannak félelmeid
csak egyszer eldöntötted hogy nem pöcsölsz velük mert az raj dolog
és besöpörted az egészet a szőnyeg alá
aznap haltál meg.
Ezek az én félelmeim is.
Különben nem tudnék írni róla.

Másik: "Képzeld azóta haladok  valami felé, ha ez a halál akkor mndennap megakarok halni"
Én: (Mennyire gondolja komolyan?!) "Értem. Nem is írhatnál mást, ez van a forgatókönyvedben. Miért számítok én arra hogy egyszer majd valakivel kézenfogva kiugrunk a bőrünkből?

Másik: "Ugyan mire lene az jó?"
Én: (Igen. Most már nem csak leköpném.) "Te nem érzed magad rabnak? Sosem mentél még közel a terrárium üvegéhez
vagy ha igen már elfelejtetted
elvagy középen. És végülis, igazad van."
Másik: "Én nemhiszemhogy az élet egy ronda végigszenvednivaló dolog, hanem  sokkal inkább izgalmas és minnél többet megélnivaló  történet"
(belső ordítás)
Én:  "Kiafaszom mondta hogy SZENVEDNIVALÓ??!!!!!!!!!!
Nem vagy hajlandó felfogni amit modnok??! Soha?! ... Tehetetlennek érzem magam egyszerűen veled szemben. Basszus nyisd ki a FÜLED...."
Másik: "A szemem?"
Én: "Bocs. Nem tehetsz róla.
Az én istenem a legravaszabb isten
határtalanul lettünk bezárva, nem érzed?
Állj ki az ég alá. Nem érzed? Nem tehetsz mást, csak, amit megtehetsz.
És belém ágyazta a kulcsot.
Másik: "Nem érzek ilyeneket sajnálom, de izgalmas amiket mondasz, szívesen érezném ha tudnám."
Én:  (Aha. Izgalmas. Aha. Elmehetünk mindketten a halál faszára.) "És nem zavar hogy akár érezhetnéd is. ha odafigyelnél arra ami VAN.
Azt mondd meg mit ért neked az LSD?
Másik: "Azt ami most vagyok."

Epilógus
Néha tényleg vannak ingereim embert ölni. Ezeknek a vitáknak nem az a legfőbb tanulsága, hogy ki a hülye, én vagy te. Tehetetlenség van, elszigeteltség van, falrahányt borsó van. Talán én vagyok az önző.
www.youtube.com/watch?v=hmqIPvL0tvU

A ház elé kiszórt zsákmányaim között belépdelni ide, és felkészülni arra, hogy pár perc múlva gőzölgő vízsugarak csapkodják le a hátamról kövér megfolyásokban a retket, felkészülni arra, hogy félóra múlva a fagyos utcára verekszem ki magam kemény leheletbe burkolva, tudni azt hogy a hazugság csúnya
csak a szivárvány szép-

Lám.

Ajándékokkal megrakodva értem haza, ugyanis lomtalanítás volt a lónyál utcában és környékén, és az mindig húsvétfless.

Amikor hazaérve kiterítettem anyám elé a kincseimet, már kicsit szarul éreztem magam, mert végülis ja, minek hoztam el a fületlen bögrét is meg azt a parkettamintát? A nemlátó napszemüvegről nem is szólva. + ezt a műbőr szart minek cibáltad haza?? (tényleg, minek?)

Egy vérszegény, halálravált egérfejű kis gecike vitte át tegnap fogában tartva az okosságot a túlsó partra... aznap foganatosítottuk a 'dileridő' kifejezést Adrynalinnal, azaz az 50-es szorzót, azaz a 10 perc=másfél óra múlva van ott, és akkor is még pofánkba puffantja a "minnyá fölugrom a haveromhoz és hozom, ötperc" frázist, sőt "amilyet kapok, olyat hozok, nameg nem vágom persze hogy milyen..." de a dellát dobd oda neki előre.

Szóval keserű volt az automata hosszúkávé, és elborította agyamat a vér, mikor a pöttöm osztó oszika egy siralmasabb morzsányi szarral akarta kiszúrni a szememet visszatértében.
Hangos méltatlankodásomra egy korrekt dealer felfigyelt és felajánlotta szolgálatait...
Ma pedig már tesztelem is.
Hogy tapadnak ránk a véletlenek, nem igaz, emberek?

Kicsit letörtem két percre. Áthatott még a tegnapi anyag. Kontrollálhatatlanná várhatok időnként, ezért előre is bocsássatok meg. Elszontyolodtam attól, hogy kaméleonok lépdelnek mellettem, ho gy nem bízhatom senkiben, és és komolyan, és komolyan!

Etellel az ebédlő ablaktalan dohos folyosóján mentem, és azon kaptam magam, hogy alig érzékelem őt. Beszélgetek vele, de nem adok át információt, és nem veszek át, ÉS ÉS mindenkivel ezt csinálom, genetikailag, anyatejjel, SZÍVTAM magamba azt amivel most szívok! (Etel közbevetése: "milyen lenne vajon pofátlanság volna e... ha egy kis papírfecnit csúsztatnék a gusztáv orra alá
adsz cigit tokfej?")


Nemtomnemtombazmeg.

("de szeretnéd,mi?") újabb beszúrás-

Hággyáetelhaggyámá

("olyan mintha rohadna az agyadban az az az ")

Ne csúfojjáki
csúffojáki csoffadtkám

(ANYUCIKÁD PUNCIKÁJÁT? AZT)

apád wá ! ! ! i á !!! !!!
sztempofbe szerizleknaon.

A margitsziget fénynyárban úszott, no és minek sétáljak? Gondoltam erre. Úgyis olyan jó idő van, megvárom a buszt.
Egy stílusos ősz csöves üldögélt az üvegkalodában, mellékuporodtam. "Csókolom a kezeit."
"Jó napot kívánok" - feleltem derülten.
"Lenne pár forintja, csillagom?" kérdezte kirobbanó szarkalábakkal. Olybá tűnt, ez tényleg nem kötelezvény. "Nincs egy rohadt pénzem sem" - válaszoltam őszintétlenül, de vidáman.
Innentől egy szóra sem méltatott, viszont a semmiből kibontakozott egy cserzett, szedett-vedett cihákba bugyolált csöves hölgy alakja, aki energikusan ráköszönt az öregre.
- Nahát, ez a tavaszi kabátja? - (cinkos, incselkedő mosoly.)
- Hát igen, mert micsoda kedves idő van, nem igaz? Kora tavaszi, mondhatnók.


Hosszan beszéltek az időről. Imádtam azt a méltóságteljes, felelőtlen derűt, ami minden szavukból áradt, teljesen átadtam magam a párbeszéd ritmusának.
A nő egy balladába kezdett...
"Megtalálták a kisgyereket. És tudja mi történt vele? A kutyák téptik szét. A pittbul. Olyan harci kutya. A szülők ásták el, egy kietlen, egy kietlen helyen. Két kilométeren át talicskázta a férfi. A saját gyerekit. A saját kutyája tépte szít. Egy két éves gyereket, ne vicceljünk már. Valami vendégség vót náluk, aztán... a kisgyerek kiment a kertbe... de hát hogy nem hallották, mert biztos nyígott, sivított a gyerek...Micsod hát a tévé be van kapcsolva egísz nap, azt már nem látnak, s nem hallanak. Hát milyen világban élünk.
A rendőrkutya találta meg. Egy kietlen helyen, egy fűzfa alatt. Soha senki meg nem találta vóna, ha a nő nem vall. De a nő vallott, csak nem emlékszett már, hova ásták el a kicsit, s a férfit vették elő, aztán az elmondta.
Milyen kis pici gyerek volt, a kis fényképe ki volt rakva itten mindenhol, hogy keresik, kis szőke gyerek... Kicsi kétéves gyerek. Na itt a busz, viszontlátásra."

Célirányosan felállt, én is elköszöntem a csövestől, aki némán mosolygott. A nő is mosolygott, és az idétlen sapkát megigazgatta. Én is mosolyogtam.

Annyira egyszerű.

Boncolás. Szerintetek sokkolna az előttem heverő húsvér másom, egy érzékeny rendszer pőrén és szétbarmolva? Szerintem sokkolna, de így lenne jó. Ha lehetne újra, akkor orvos lennék. Hiányzik Rohi. A gyöngyöző nevetése, a keze melege, az otromba suttogása mely izgatja a cimpám. Rég nem éreztem Őt. Talán meghalt???????? Anyám reggel egy nyirkos kamillás zsepivel kergetett, a pörköket szedné le az ótvaromról, az ajtófélfának csapódtam, "hadd szedjem le a körmömmel baszki" "ne mondd hogy baszki, gusztustalan" véresre kapart a mosdóból kiszóltam neki "te is tudod hogy nem a baszki a baj, akkor mér mondod hogy a baszki a baj?" Ha orgazmus közben alacsony a pulzus az a gép vagy a szexuális kultura ratyiságát jelzi?

Az elmúlt másfél napban egy alaptéma körül forognak a gondolataim.
Az ember és ember közötti meg nem értés és meg nem értettség ocsmány jelensége. Arra jutottam, hogy aki nem törekszik a másik látására, az nem is él igazán. Arra jutottam, hogy milyen csodálatos vagyok is ÉN, mivel erre törekszem. Másodpercekre talán sikerülhet átérezni a másikat, ezekért az élvezetekért hajtok. Gondolatmenetem végén ismét megdícsértem magam mintegy összegzésként.

TOVÁBBÁ, rá kellett döbbennem, hogy bár körülbelül egy hete beteg vagyok, alig realizáltam. Nem élveztem ki ezt a ritkán adódó alkalmat. A betegség egy lehetőség például arra, hogy a fizikai fájdalmaimban elmélyüljek.

Este aztán csak észbekaptam. A konyhában üldögéltem egy bögre ízetlen ám nyelőcsőégető filteres löttyel, és anyámmal beszélgettem át a szomszédos ablaktalan szobába, az AIDS eredetéről. "Valami buzeráns megdugott egy majmot. Egyszer. És ezért először a buzik között terjedt el. A majmoknál ez egy normális vírus de az emberekre halálos. És egy buzeráns kezdte." Hallottam hogy anyám közben a mobilja gombjait recsegteti. "Miért van Afrikában a legtöbb AIDS-es?" (ritkán, de azért merek kérdéseket feltenni.) "HÁT nem tom." - mélázott anyám. -"Sok a prostituált. Meg nem kapnak elég felvilágosítást." Ezen elgondolkoztam picit aztán elmentem aludni.

Másnap reggel kezdtem az önmegfigyelést. A kezdetekhez a hétfő a legmegfelelőbb nap.

Egyébként is kellemesen introvertált és meditatív állapotot élek meg részben a betegségnek hála.

Attila odalomposkodott hozzám a szünetben, míg a kapucsínómat ittam, és rámgörnyedt vénséges kamaszhangon. "Amúgy minden rendben? Szóval..." - a töredék mondatok jelleméhez tartoznak. "Kellemesen introvertált és meditatív állapotot élek meg" - válaszoltam. - Tudod. A lebegés." "Én útálok így beteg lenni, szóval így..." "De ha valamit nem élvezel azzal elfecsérelsz egy csomó időt." "Nem hiszem hogy elfecsérelek egy csomó időt, tehát így..."

Yusef fura grimaszt vágott, kicsit az érdeklődése hiányára, kicsit az undorára utalóan, mikor megemlítettem, hogy találtam egy megfőzött lencsét a méhemben.
"De hát ez gusztustalan" - mosolygott.
Én megdöbbentem. Fel sem merült bennem, hogy esetleg nem fogom vele megosztani, hiszen tudom, ő maga is örült volna egy lencsének a méhkürtből.
Már el is felejtettem volna az egészet, de elmondtam neki, és ezzel az esemény visszafordíthatatlan lenyomatot hagyott az agyamban. És a világhálón---

Kedvetlen vagyok és tetterőtlen, nyomott lelkiállapotomban és az érdektelenség fakó fátylaiban vergődve mindent megengedek magamnak, még azt is, hogy rámtörjön a Termékeny Unalom állapota.
Meglovagolom a meg-nem-értettség sosem kopó divathullámát, meg ezt a málló széket, ott kinn a csepeli éjszaka kérlelhetetlen mélységei.
Aggasztanak dolgok: - szexuális kapcsolat hiánya
                            - ótvar a számon
                            - meg nem értettség
                            - tudat módosulatlanság


Háá. Holnap elmegyek fényképezni.
Dehogy megyek. Egyenként olyan duzzadtak a manduláim mint egy elefánt szíve.


Az őszinteség nem vezet jóra, jobb lenne mindenkinek ilyeneket irogatnom, mint most ide, ezek jó, semleges dumák, ezt bárki szereti. Majd ha valaki megkérdezi, hogy mi van velem,
hát ez.

Belegabalyodtam.
Bárkivel megismerkednék.
Bármilyen célból.