A margitsziget fénynyárban úszott, no és minek sétáljak? Gondoltam erre. Úgyis olyan jó idő van, megvárom a buszt.
Egy stílusos ősz csöves üldögélt az üvegkalodában, mellékuporodtam. "Csókolom a kezeit."
"Jó napot kívánok" - feleltem derülten.
"Lenne pár forintja, csillagom?" kérdezte kirobbanó szarkalábakkal. Olybá tűnt, ez tényleg nem kötelezvény. "Nincs egy rohadt pénzem sem" - válaszoltam őszintétlenül, de vidáman.
Innentől egy szóra sem méltatott, viszont a semmiből kibontakozott egy cserzett, szedett-vedett cihákba bugyolált csöves hölgy alakja, aki energikusan ráköszönt az öregre.
- Nahát, ez a tavaszi kabátja? - (cinkos, incselkedő mosoly.)
- Hát igen, mert micsoda kedves idő van, nem igaz? Kora tavaszi, mondhatnók.


Hosszan beszéltek az időről. Imádtam azt a méltóságteljes, felelőtlen derűt, ami minden szavukból áradt, teljesen átadtam magam a párbeszéd ritmusának.
A nő egy balladába kezdett...
"Megtalálták a kisgyereket. És tudja mi történt vele? A kutyák téptik szét. A pittbul. Olyan harci kutya. A szülők ásták el, egy kietlen, egy kietlen helyen. Két kilométeren át talicskázta a férfi. A saját gyerekit. A saját kutyája tépte szít. Egy két éves gyereket, ne vicceljünk már. Valami vendégség vót náluk, aztán... a kisgyerek kiment a kertbe... de hát hogy nem hallották, mert biztos nyígott, sivított a gyerek...Micsod hát a tévé be van kapcsolva egísz nap, azt már nem látnak, s nem hallanak. Hát milyen világban élünk.
A rendőrkutya találta meg. Egy kietlen helyen, egy fűzfa alatt. Soha senki meg nem találta vóna, ha a nő nem vall. De a nő vallott, csak nem emlékszett már, hova ásták el a kicsit, s a férfit vették elő, aztán az elmondta.
Milyen kis pici gyerek volt, a kis fényképe ki volt rakva itten mindenhol, hogy keresik, kis szőke gyerek... Kicsi kétéves gyerek. Na itt a busz, viszontlátásra."

Célirányosan felállt, én is elköszöntem a csövestől, aki némán mosolygott. A nő is mosolygott, és az idétlen sapkát megigazgatta. Én is mosolyogtam.

Annyira egyszerű.