A falakon átálltak az órák, csak az agyamban valami nem állt át.Összefolynak a napjaim. Arra emlékszem, azzal kezdődött, hogy mindannyian tarka ruhákban kavarogtunk egy levegőtlen teremben, hevenyészett színpadon, amatőr hangosítással, emlékszem ripacskodtam kérlelhetetlenül, de azért röhögtek rajtunk, bár azt a fejemhez vágta Bönoá, hogy exhibicionista picsának tart, de ennek az egésznek a hangsúlya a félredobott tejszínes tál miatt tolódott el.
A cigarettáinkkal behúzódtunk a fülke magányába, Bönoá komoran bólintott, mikoris rákérdeztem, sutának érzi-e magát. Ez pedig mindent megmagyaráz, leszámítva a gabonaköröket.
Etel fején egy bummzöld turbánsapka volt, kezében egy Filippo Lippi nevű aranyhalat tartott. A sárgafekete tükörállat befogadott minket gyomrába. Etel kurvajól nézett ki. Legalább ötvenszer elmondtam neki. A Szilvupléban kiült a bőrömre az emberpára, aztán
valahogy úgy alakult, hogy Etel is meggyűlölte az ottlétet (többek között egy nyomulós mérnök miatt) és Csepelre mentünk. Csontig hatoló hajnal, tudjátok, mi az? A padoknál vesztettem el a fonalat. Mondtam Etelnek, hogy nem bírom tovább. Begyűrtem a fejem alá a cuccaimat, és álmoba zuhantam. Az arcomat verte a szitáló eső és a szemhéjam mögé tülekedett a lámpa szemét neonhörgése is. Egyszer arra tértem magamhoz, hogy valaki sikoltozik, kérdeztem Etelt, te sikoltozol? Etel erre: Nem, egy pizza, vagy egy angyal.
Valakik határozottan ott álltak szemben, ott surrant két árny a háztömbök alatt, félálomban ültem fel, és az a szemembenézett, frankón azt éreztem, Ganja Bandi volt az, de hát nem lehetett... (?) Fél percig meredtünk egymásra, én hunyorogtam és próbáltam kivenni, hogy kit látok. Aztán eltűnt.
Reggel ropogós sóskiflivel hergeltük a jutalmazási ösztönünket, aztán Etel hazaoldalgott, magam is, és ezeréves álomba estem. Ezek vannak.
