Egy férfi kellemes baritonja bársonyog mellettem. Mondja meg van fázva. Biztonságban érzem magam. Etel is transzcendens minôségben van jelen. Az egerek, klaviatúrák finom zörejei, a gépzúgás leheletnyi alaptónusa.
Most azt érzem, hogy ôk a szüleim, akik valami számomra idegen dologról értekeznek elôttem, nem értem, de nem zavar, mert a hangszínük megnyugtat.
Én meg magamba merítkezetten játszogatok, gondolkodom, szövögetem a képzeletem.

                            * * *

Nem lett a szövegekbôl semmi sem.
Kudarcra fel!
Nehezen élem meg az ilyesmit. Hát az élet nem fenékig tejfel, simogatják a búbomat. Nem baj, majd tapsikolhatsz. Azért csapj bele. Tablettás bor bûz kavarog a torkomban, megihatnám a világ minden édesvizét, akkor sem múlna el ez a nyomasztás itt belül.
Minden szájamon tolom be a keserûcsokit, és zokogva sírok a taknyom kihányom.

Ezer éve járom a szerelem sivatagát, cimbik.
Bizonybazmeg ez egy igazi legenda. Aki ennél nyomibb szerelmes számot tud nekem küldeni, az megharaphatja a mellbimbómat.
(Ja, és élő felvétel legyen. Figyeljétek meg, a végén a faszi bedob valami félresikerült bréket, de közben a kamera végig a gitárost mutatja amint szinte zokog a saját szólóján,
és már csak a feltápászkodását örökítették meg...
Az a mozgáskultúra! Azok a gesztusok! Az az átélés!
A mellbimbóm száraz marad.