Szép estém volt.
Az ablakpárkány a törzsembe vájt, annyira intenzíven hajoltam ki.
Szokatlanul világos volt 23 órához képest. Autók, buszok húztak el, langyos pocsolyák robbantak.
"Nem hat"- bosszankodtam magamnak, aztán rájöttem, hogy ez mindig így zajlik, bosszankodom, aztán megrémülök.
Aztán megrémültem, féltem, hogy megáll a szívem.
A rutin vitt tovább. Eszközök ágy alá, ablak tárva marad, rövid tükörkép-check, azaz, vörös
szemek, minden rendben.
Sőt.
Alig kaptam levegőt, lekuporodtam az ágyra, és élveztem az abszolút látásomat megint, mert éreztem, ismerős terepen vagyok, igen, eddig már voltam. Igen, a lombok tűélesek, aprók, mégis hatalmasak, és valóbbak a valónál. Igen, a hangok megint, igen, ez is volt már, nem félek még.

Nyugtalanított, hogy  belefutottam pár szokásos ego-treppbe, és egyébként is nőtt bennem a feszültség, meg a hipervizuális fraktálok serege körülöttem. Az járt a fejemben, hogy vajon miért nem elég éles a látvány... ekkor hirtelen elkezdett összemosódni a szoba félhomálya, és kezdett kiskristályosodni az agyam vetítette szín és formavilág... iszonyodva kaptam el a szemem. Visszahőköltem.
Naezt azért mégsem. Nem.

Az ágy vonzotta a hátamat, a matracba csapódtam. Amint földetértem, az ágy himbálózni és szállni kezdett. A féreglyukakon átrepülve eszembe villant, hogy ezt a szertartást gyerekkoromban is gyakran végeztem, minden segédeszköz nélkül.

Álmatlanság, melyet te idézel elő bennem, te kormorán.