(régebben.)
...........................................
Rámestvéledt,
Egyedülködöm.
Hogy hogy nem
fáj a lelkem
árnyék vetült rám
és árválkodom
és a paranoiám felhabzsol engem.
                 
               *
Négy napja nem adott hírt magáról. A színpadon csakmiketten, a szorongásom és én. Annyira zokogtam hogy most mindenem fáj. Hangtalanul és nagyon gyerekes eltorzult arccal szeretek sírni. Harsányan nem is igen megy.
Az én sírásom halk és gonosz, végig figyeltem magam a tükörben, ahogy piros bohóc orrom duzzad, a szemeim vöröslő kristálypocsolyák, a homlokomon stigmaként gyűrödik a kétségbeesés hullám, és első fázisként minden izmom görcsbe rándul, záróakkordként pedig elenged.

(...)

Az ábrándéhes a legvisszataszítóbb. Béklyó a lábra és a lélekre. Nyákos csúszómászó, feltölt az álmaival, aztán kiszívószálazza belőlem.
Mindegyik belémpakolja a vágyait. Ha egy is az aurámhoz ér, már érzem, hogy nyomná, tuszkolná le a torkomon-orromon-fülemen a sok vágymagot, hogy azután leszüretelhesse a beteljesedést.
Nem akarok szentély lenni az öntömjénező rajongásotokohoz, ezt értsétek meg.