Te már tényleg csak zabálni meg aludni jársz haza, kefélni meg tépni jársz el, mondatta egy hang a fejemben.
Meg még ezt:
-mindjárt
-ottleszünk
-megyünk
-jövünk
-érted.

De ezt elég régen.
Egészen a garatom végére löktem a kukoricasört, és megosztottam ezt az üzenetet a szembenülő férfiállattal, aki valami messzi pontra meredt, és azt morogta, hogy a hasamat nyalja képzeletben. Hát, jó nekem így is, kedves. Tudom már, hogy nem gyémánt vagy, csak gumicukor, megállapodhatunk ebben, nemde? Feleségül veszel egyszer, csak idő kell, idő kell, és az idő téged igazol... az idő téged igazoltat, meg oszlat... gumibottal. Oszló tetemed.
Hátnajóvan. Egyébként ki kérte, hogy szeress?
Nem ez az, ami kell. Nem ez.
Részeg vagyok megint, és véletlen fejbeverlek erőből. Mint akit megaláztak, nézel mellé, és hajtogatod, 'Engem nem üthet meg senki'. Már-már számítok is a megtorlásra, de ő kijátssza a kártyáit. Engem lehetetlen megverni, rám nem lehet haragudni. Tartsd észben, hogy gyerek vagyok, duruzsoltam én. Hitetlenkedve fordult el.

És reggel már megint az a nyomorult, az a sokkszürke lepra Budapest, az, a kurvanyámat azt.
Álom: Bönoá égy óriási színtelen téglafalon a vakító szürke égbolt előtt- egyensúlyoz, látom leesik- nem zavar -